Ma rám szakadt az ég, de szó szerint! Eláztam, de szinte a bugyim is! Olyan fekete felhők szövetkeztek ellenem, hogy csak néztem, és el is kapott, épp amikor lenn sétálgattam az ebbel, és pont a tér másik felén dekkoltunk. Dörgött, a kutya persze szegény meg megijedt, de futni nem bírtam, úgy csúszott a papucsom, meg akkor is simán elázik az ember, főleg ilyen ömlős esőben. Nem lett volna baj, ha nem épp vonathoz sietek. De kivételesen elértem, csak durván leírva, keltettem a pánikot, hogy nem fog menni, de még így is vizes hajjal indultam el. De valahogy ezt a mai napot az égiek se akarták. Mentünk volna egy órával később, de nincs olyan vonat, utána meg már oda az egész nap… és akkor még volt egy kis baleset, ami a legváratlanabbkor történik és teszi tönkre a napot, az ember kedvét, és igazából lemondaná az egészet, menjetek haza gyerekek, kisebb gondom is, nagyobb ennél, és teljesen érthető az egész! Szóval, időnk volt plázázni, pontosabban malmozni és figyelni a sok embert, akik azt hiszik menők, pedig nem és látni, ahogy botorkálnak a magas sarkúban egyensúlyozva, és pasik, akik csoportokban támadják meg a drogáriákat, és arról beszélnek, mit kell még legyantázniuk. A metrószexualitás támadásba lendül, és a csajok szinte eligénytelenednek, kevesebb ideig szépítkeznek, hisz pasijuk mellett úgyis eltörpülnek és felhajtják az inggallért, és bezselézett haj… hagyjuk! Szóval beültünk kávézni a McDonald’s helyén nyílt helyre, ahol aztán minden volt, ha éhes voltál, ha szomja, ha édességet akartál, minden. Valami felforralt tej habjával díszített kávét ittam, pedig attól csak elálmosodom, meg csak az illatát szeretem. Aztán sétálgattunk, próbáltunk létezni, de éhesek kezdtünk lenni és úgy elvileg is, tanácstalanok voltunk, mert simán meg lehet érteni ilyenkor, hogy fontosabb a család, de a tudatlanság, hogy most akkor mi legyen a következő lépés… de aztán a színháznál összefutottunk és mentünk pizzázni, ahol az intellektualitás a Győzike show nézésében valósult meg. Aztán beszélgettünk, de megint olyan kínos érzés fogott el, meg olyan volt egy kicsit, mintha megint a Balaton után lennénk, meg mintha nem is ismerném őt, nem is vele beszélgetnék esténként, amikor próbálok segíteni neki, mert olyan jó, ha az embert meghallgatják és megpróbálunk józan paraszti ésszel megoldást találni a nagyon is fontos dolgaira! És akkor az eső is csepegett, így inkább felálltunk, a pad is olyan nyomasztó volt, és elindultunk. Kis hajót tettünk a szökőkútba, sétálgattunk, majd egy új olasz helyre ültünk be, ami nagyon poén volt, meg vicces meg etc. És akkor minden a régi lett hirtelen, a beszélgetés témái, a hangulat, a nevetések, a poénkodások és ökörködések, és nem értettem mi lehet ez, mert boldogok voltunk, mint akkor Szilvásváradon két éve. Mi lett avval a három lánnyal?! Balatonon lett volna vége?! Vagy a távolság szétszedi az embereket?! Vagy nekem is változni kéne?! Felnőni?! De azt nem nagyon akarok, jó úgy látni a világot, hogy szép minden és hülyét csinálni magadból az utcán és nem mindennap ugyanakkor kelni, és szerencsétlenkedni és röhögni, ha valamit elrontasz, pedig az tök egyszerű. Szemlélni a valóságot, de közben teremteni egy jobbat magadnak, ahova te lépsz be a problémák elől és a valóság csak eltúlzott paródiája önmagának, mert tudni kell a való világról, el kell fogadni és élni benne, de mosolyogni kell. Mosolyogni, mert igenis, meg kell tanulni mosolyogni!!! Ahogy meg kell tanulni a boldogságot is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.