Van, hogy fekszel az ágyon... ami természetesen két személyes, hogy még rosszabbul érezd magad, még magányosabbnak, hogy nincs melletted senki, nem tudsz kit ölelni, és nevetséges vagy, ha egy plüss mackóhoz bújsz, vagy egy párnát szorongatsz... de csak bambulsz ki a fejedből, mert már üres vagy és úgy érzed annak sincs értelme, hogy aludj... mert minek... az álmok szarok, az éjszakák hamar elmúlnak, újra reggel lesz, újabb nap kezdődik, és neked megint nem lesz kedved semmihez... monoton mosakszol meg, ágyazol be, kensz magadnak egy szelet kenyeret, iszogatod a vizet, mert hiszel abban, hogy az miatt nem fáj a fejed... de talán már nem érzel semmit se... sem örömöt, sem bánatot... talán már nem is tudod mi az érzelem, mi fájhatna egyáltalán, vagy ott van-e még az, aminek fájnia kéne?! 

Az embernek fájhat az élet?! Lehet olyan, hogy valakinek a halál az, ami megnyugvást hoz... hisz az csak egyszer fáj...egy kicsit, vagy nagyon... kivéve, ha a sors fintora szenvedtet egy hosszabb lefolyású korral... mert ilyen az élet, a seggét mutatja feléd... éld magad az életed, segítség nélkül... isten adta, de el is veheti, de előbb jól kiszórakozza magát, nézi mint nem boldogulunk, hogy nem megy a dolog... jót röhög az egészen, hisz semmi dolga nincs, unatkozik... ahogy mi is... izgalmat akarunk, ami olykor elég ha csak egy szimpla szerelmet takar... 

Már komolyan, nem is akarok mást, csak valakit, aki itt van, aki leül mellém, és együtt meredünk a semmibe... nem kell, hogy vigasztaljon, csak mellettem legyen, halljam, ahogy a levegőt egyszerre vesszük, és mikor szükségem van egy mosolyra, mert már nem is tudom milyen az, akkor mosolyodjon el... hitesse el velem, hogy van értelme élni, van miért... érdemes nem feladni mihamarabb, küzdeni tényleg kell, mert ez egy jó dolog, és legyen értelme reggel felkelni, mert mellette vagyok, és szeressek azért elaludni, mert reggel láthatom kócos haját, és nézhetem, ahogy alszik... mosolyogna, mert tudná, hogy figyelem, vagy csak mert szimplán jót álmodik... 

Szeretnék szeretni és szeretve lenni.... olyan nagy kérés ez?!

Fárasztó élni...fárasztó mindennap felkelni és várni a csodát, úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mintha minden nagyon jó lenne... komolyan, mennyi kamu mosolyt képes egy ember arca elviselni fájdalom nélkül?! 

Már két és fél év telt ez az utolsó bejegyzésem óta, nem mintha bárki olvasná, vagy egyáltalán érdekelne bárkit is... nem is azért írok, hanem mert nincs jobb dolgom, és talán már telve vagyok a szarságokkal, amit nap, mint nap el kell viselnem. Persze, vannak sokkal rosszabbul élők is, de mindenkinek a saját szara a legbüdösebb! 

Eljött a szeptember, kezdődik az iskola, és bár nem kell órákra járnom, rám is rá tette a szelét ez a hangulat. Túl hirtelen váltott a kellemesnek nem mondható baromi meleg esős őszbe. Az augusztust azonnal követte a szeptember elseje, és a londoni időjárás. Azonnali depresszióba estem, lerombolta volna eddig nagy pozitív hangulatomat ez a gyors váltás?! Hullámvölgybe vagyok. Mintha legalábbis változó korba léptem volna, úgy érzem nem vagyok semmi, vagyis maximum egy zacskó, amit épp filmez Kevin Spacey az Amerikai szépségben…de az nem lehetek, hisz még az is több nálam. Ide-oda vergődök, csak ennyit akartam mondani. Egyszerűen fogalmam sincs mit kezdjek magammal. Hogy mi lesz holnap, bezzeg mások már bőszen tudják, hogy ezt fogják csinálni három év múlva, én meg a másnapomat se tudom hogy alakul, nem tudok határidő naplót se vezetni, bár beírni sincs mit, de akkor se tudnék, ha programokkal vagy teendőkkel lennék tele... és akik meg így tudják, tervezik előre az életüket, azoknak általába be is jön. Persze hisznek magukban meg minden, meg előttük lebeg erősen a cél, na nekem célom sincs, meg erős jellem se vagyok, ezek mellé meg borzasztó pesszimista, és nem hiszek magamban, könnyebb is feladni, de már álmodni se tudok... gyermek lennék, aki gyönyörűenk látja a világot, pedig utálom a gyerekeket, de nekik mintha minden gyönyörű lenne és tökéletes. Persze nem akarom, hogy tökéletes legyen minden, hisz az teszi valóságossá a dolgokat, ha vannak apró hibák, és azért jó úgy élni, hogy tisztában vagyok, hogy nem levegek méterekre a föld felett, hanem le is léphetnék, nem zuhanok nagyot. Dobni kéne a dobókockával, és nem félni attól, ha nem nyersz, mert néha kockáztatni kell, de a veszteségtől sem visszariadni, merthogy küzdeni kell?! Nem akarok! Azért szeretnék könnyen és zökkenő mentesen élni, fájdalom nélkül, és csalódás nélkül....mégiscsak hibátlan világra vágyom...

Egyedül vagyok itthon, jó ez meg minden, szabadság, és ennyi már igencsak kell, hogy tomboljak, de valahogy azért jó lenne tudni, hogy más is van itt rajtam kívül…nem hiszem el, rám nem vár sehol senki?! Szóval most komolyan, állandóan viszket a hátsóm, ami azt jelenti elvileg, hogy dicsér az anyósom, szóval nagyon örülnék, ha szólna kicsinyke fiának, hogy találjon már meg!!!

Na, de most nem ez a lényeg, hanem az első olyan lerészegedés, amikor rókázásig fajul a buli!

Nem szeretek hányni, de ki szeret?! Kiskoromban ki nem állhattam, és féltem is tőle…pedig akkor még az Ördögűző kimaradt az életemből. Na, mindenesetre, iszogattunk rendesen, csak a baj az volt, hogy fáradt is voltam már eléggé, most is az vagyok, de magányos is, ezért inkább a neten lógok a haverokkal, meg meleg van…rettentően!!!

Basszuskulcs,most nézem milyen marha régen jártam itt, és mindenkit megnyugtatnék, még élek! És már fél év eltelt, a nagy semmivel, mert semmi sem változott. A vizsgaidőszakon túl vagyok, de már jön is az újabb és,ha az égiek is úgy akarják akkor még egy államvizsga is,de ha ez bekövetkezik, akkor...nem lesz semmi,mi lenne?!Tovább tanulás?! Minek?! Ennél okosabb már hova leszek, vagy ha leszek is, mit fogok evvel a rengeteg tudással kezdeni, mivel lesz szebb a jövő, ha kifejtem egy egész szakdolgozaton keresztül,hogy a Rómeó és Júliát egy csomóan feldolgozták, és a story nem sokat változott, mert még mindig szeretik egymást,a halálig, vagy ha szerencsésen happy end van, akkor akár tovább is. Mikor lesz az, hogy a szex után Júlia hagyja az egészet a fenébe,vagy addig se jut el,hisz Rómeó egy Montague,és akkor hozzámegy Páriszhoz és boldogságban fog élni,mert mi a szerelem?!

Elkezdődött a vizsgaidőszak és ami a legrosszabb nagyon vészesedik egy újabb szánalmas esztendő vége,egy újabb év,egy újabb 365 nap vagy mennyi is...ami nem telt el hasznosan,és nem nagyon emlékezetes.Persze voltak szép momentumok,de azok csak emlékekként fognak felsejleni az ember fejében,ha már végképp a béka segge alatt érzi magát,és felvidítja őt,de csupán egy pillantra,hisz mikor az volt,és létezett a folyamat,és csak sodorta,az volt az igazi boldogság.Most meg már csak eszébe ötlik,és azon gondolkozik igaz volt-e egyáltalán és nem csak  egy álom,melyet magunknak találtunk ki, hogy egy kicsit jól érezhessünk magunkat saját bőrünkben és ebben a kibaszott életben, mely nem áll másból csak egy elcseszett megfelelési kényszerből és szerepjátszásból...arc mutogatás,és a végén már senki sem tudja,vagyis magunk számára is egy torz kép tekint majd vissza a tükörből és az a pillanat félelmetes lesz...

Elég rég jártam már erre, de egyszerűen elkezdődött az iskola, nagy nehezen. Most nagyon nem akartam ezt az egészet, hogy újra látnom kelljen az épületet, hogy órákra kelljen járnom, hogy jegyzetelnem kelljen, hogy könyveket bújjak.

Véget ért!A nyár, a napsütés, a meleg éjszakák, az izzadós nappalok, az egész napos punnyadás, és persze a Szabadtéri Játékok. Rettentően fog hiányozni!

Itthon vagyok, hazaértem, és szomorúbb vagyok, mint valaha. Csodálatos volt, egyszerűen leírhatatlan! Csak annyit tudok, hogy nem akartam hazajönni, talán „soha már”. Be voltam sózva, hisz még sosem voltam külföldön ezelőtt, így konkrétan, hogy én akarok menni valahova, és ott maradni, mert a Jugoszláv határ átlépése a piac miatt, nem számít, vagy amikor egy osztálykirándulás alakalmából átléptünk Szlovákiába, ahol természetesen csak az én pizzámat felejtették el megcsinálni, pedig alig volt vendég, és ráadásul még nem is volt finom. Szóval egy két és fél órás út után, beültünk a Burger Kingbe, hisz még van időnk a vonatig, de már be voltam sózva!

Rothadás meleg van, ismételten és ez nem az a tipikus „ilyen ez a nyár” melegség, ezt már nem lehet ép elmével elviselni! De a Balaton partján tökéletesen megfelelt négy napon át, dögleni a vízben, vagy épp csónakázni, hogy az ember jól leégjen ezektől a káros sugarakat kibocsátó napon. És persze, hogy a szobában végignézzük a Fűrész öt részét egymás után, hisz a vége felé már annyira ugrálnak az időben, hisz Jigsaw rég halott, de még mindig valaki kirakós ügynek álcáz gyilkosságokat. És el lehet gondolkodni, hogy mennyire van igaza John-nak.

Két fantasztikus napot tudhatok magam mögött, amikor elfejthettem az élet problémáit, és felhőtlenül nevethettem bele a nagy semmibe, és ezt a Barátnőimnek köszönhetem, Kedden ismételten Kecskemétre mentünk, és megint pizzáztunk egy X. helyen, mert már annyi helyen próbáltunk! Sétálgattunk, beszélgettünk, röhögtünk és nagyon jó volt, olyan pillanat, amit sose akarok elfeledni, amire mindig szükség van. Hisz a barátok a legfontosabb dolgok az életben a család után, természetesen. Rájuk mindig számíthatsz, ők mindig ott vannak, velük mindig el lehet szórakozni. Egyetlen férfi se pótolhatja ezeket a dolgokat, hisz ha majd egy fiú faképnél hagy, a barátok állnak majd melletted, ha összejössz valakivel, nekik számolsz be részletesen mindenről. A mai napom is csodálatos volt! Főzőcskéztünk!

Ma végre sikeresen teljesítettem barátnőm kérését, miszerint olvassam már végig azt a könyvet, amit karácsonykor ajándékozott nekem. Ma végre eljutottam az utolsó pontig, mert eddig közbe jött egy és más, és ide könyv is sorolható, mint például Bret Easton ellis A vonzás szabályai, mely megint nagyobbat üt, mint filmes adaptációja. De visszatérve a kapott könyvre, Paulo Coelho Veronika meg akar halni. Még sosem olvastam semmit ezen szerzőtől, és még nem is nagyon hallottam róla. Ez a cím igazából semmi jóval nem kecsegtetett, bár a leírás egy nagyon izgalmas történetet foglalt magában. Az élet felértékelése és persze a szerelem. Egy őrültek háza a mű központja, ahova talán mindenki bekerülhetne, a betegek állítása szerint. Egy lányt hoznak be ide, aki Igor doktor kijelentése szerint csak egy héttel rendelkezik. Ilyen helyzetben az ember rájön milyen jó is élni, és mennyire fáj, ha percre pontosan ki van mérve hátralévő életünk. A lány nehezen illeszkedik be, idegenkedik a környezetről, hisz az ember sose gondolja magát őrültnek. Majd elfogadja sorsát, hisz nem is tehet más, de azért próbálja kihasználni fennmaradó idejét. Megismerkedik egy furcsa szekta tagjával, aki bár elmehetne úgy érzi, itt biztonságban van. Megismer egy skizofrén fiút, aki eddig csak egy embernek volt hajlandó megszólalni, most mégis történik valami, talán a zongoraszó, vagy épp a lány sorsa. Sajnáljuk Veronikát, együtt érzünk vele, de nem tudunk mit kezdeni. Aztán van benne egy obszcén jelenet, a lány teljesen kitárulkozik a fiúnak, ahogy az egyik beteg javasolta a lánynak, de igazából számomra érthetetlen az a dolog, hisz a fiú csak nézi, nem fogja föl, ő a zongora hangját szeretné hallani, semmi reakció. És egyszercsak elszöknek, utolsó nap, merthogy ne a szanatóriumban haljon meg Veronika, de másnap reggel mégis lélegzik. És megtudjuk, miután az orvos meghallja, hogy két betege elszökött, hogy csak igazát akarva bizonyítani, elhitette a lánnyal, hogy halálán van, csakhogy az úgynevezett „vitriol”-t avagy keserűséget eltűntethesse szervezetből, és a lány rájöhessen milyen csodálatos az élet.

Most balett volt, amit nem igazán szívelek, mivel nem értem, meg magát a folyamatot, hogyan születhet meg a fejben egy kifejezésre egy tánclépés, hogy lehet így látni egy gondolatmenetet. De amúgy másodjára nem volt olyan necces már. A fele nézőtér volt csak tele, hiába a táncot nem nagyon szeretik az emberek, meg azért a „sztárok” odavonzzák az embert a nézőtérre. Pedig meg kell, hogy mondjam, ezek a franciák szépen tudnak táncolni. Na, jó, igazából a nyelvük csodálatos, ahogy a Matrix Újratöltve-ben is megmondták „imádok franciául káromkodni, olyan mintha selyemmel törölném ki a seggem” Gyönyörű volt hallani azokat a francia sanzonokat, ahogy belengte az egész Dóm teret. És persze Freddy Mercury hangja, a „Show must go on”-ban, a hideg kiráz, ha csak eszembe jut, hát amikor ott ültem és hallgattam. Viszont a tegnapi előadás utolsó öt percét már nem bírta megvárni az eső, bármennyire szeretem, de megvárhatta volna a Bolero kiteljesedését, persze az eredeti is szép, de ami a Moulin Rouge stáblistáján hangzik, az valami fantasztikus!

Lehet, hogy a meleg teszi, vagy a semmit tevés, hogy ennyire unatkozom és ráérek, de őszintén szólva a béka segge alatt érzem most magam. Vagy most ütközik ki az, hogy huszonegy éves lettem, és egyedül vagyok… lószart vagyok egyedül, hisz itt van a családom, a barátaim, de valami hiányzik! Valami, de inkább valaki olyan, aki mond, vagy tesz valami olyat, vagy csak szimplán van. Akiért érdemes élni, mondhatni. Vagy akitől, vagy attól, amit tesz, úgy érzed érdemes felkelni, és még az óra hangja se zavarja meg a napodat. Aki miatt mindig ott lapul egy huncut mosoly, megmagyarázhatatlanul az ajkad sarkában. Bár akkor is öröm tölt el, amikor a barátnőimmel fogok találkozni, csak amíg eljön az a pillanat, hogy ott vagyunk és nézünk egymásra, addig még hússzor gondolom meg magam. Mint ahogy melókor is: olyan nehezen állok neki a készülődésnek, hajtom a biciklit és lepörgetem magam előtt az arcokat, amik jönnek majd fel a lépcsőn, de mikor már ott vagyok, és törölgetem a székeket és hallgatom a próbát, akkor valami értelem csírát, valami szépséget látok meg az életben. Meg kéne változnom, csak nem tudom, vagy még inkább nem akarok, mert nem tudom miért kéne, mert magam miatt biztos nem fogok, csak azért mert akkor esetleg jobb lenne nekem, vagy ilyesmi. De önzés lenne, ha kiderülne, hogy más miatt se tudok?! De mi van, ha olyan régóta vagyok ebben az állapotban, hogy képtelen vagyok más milyen lenni?!

Nagyon meleg van, marha meleg, megmozdulni se jó, a szobában lenni se jó, lenn az utcán lenni meg végképp nem jó megoldás. Nem tudom mit kéne csinálni, aludni?! Felkelt ez a nyavalyás meleg! Este is rohadt meleg van! A panel falai úgy megszívják magukat, hogy éjszaka csak úgy ontják magukból a hőt. Tárva-nyitva az ablak, sehol egy kis hűs szellő, egy valamire való levegőmozgás, semmi az ég egy adta világon! Egyhelyben maradni is rossz választás, mozogni is. Vizet inni is elég rossz, mert azonnal szakad rólam a víz. Utálom ezt a nyarat, úgy elvileg a nyarat. Amikor nem tudsz már mit felvenni, pontosabban mit levenni magadról, hogy azért ne botránkoztass meg senkit, kényelmes legyen, esztétikus, de ne gyulladjál meg benne! Nem tudom mi kéne, de tényleg?! Visszasírom a hétvégi időjárást, amikor olyan hideg volt, hogy két takaróval burkoltam be magamat, az esőt, ami teljesen lehűtött, és emlékszem, én csak nevettem bele az éjszakába, az eső meg csak zuhogott, folyt le a víz… Most zúg a ventilátor, és én szívem szerint fel-le rohangálnék, mint pók a falon, nem találom a helyemet, és ez lassan felemészt és megőrjít!

El vagyok szomorodva,vagy nevezzük bárhogy azt a dolgot,hogy a szám legörbül, semmihez sincs kedvem,itt ülni a gép előtt és hallgatom a siratósabbnál siratósabb dalokat, amik nagyon szépek, de nem egy olyan szívnek,ami még nem is tudja felfogni mik rejlenek a hatalmas érzelmek mögött,a szavak mögött,melyek a szerelemről szólnak,és arról milyen az,mikor elveszítünk valakit,aki nagyon fontos volt nekünk,aki kiegészített és aki velünk sírt,ha kellett,és megnevetett,mikor arra volt szükség.Aki mikor eláztál az esőben,felmelegített ajkaival,átölelt,ha már a csurom vizes trikó lehűtötte a testedet és érezted,ahogy szuszogott a füledbe, akihez beállíthattál a legrosszabb időpontban is. Aki,ha le voltál szedálva, felöltöztetett,lefürdetett.Aki meghallgatott, minden hülyeséget,és csak bólogatott,de közbe szólt,és te nem is figyeltél rá,mit mond,mert a saját bajodat hitted a világ legnagyobb problémájának.

Ahogy nézem a képeket és a korokat, az elkeseredés egy furcsa hulláma fut rajtam végig, és felmerül bennem az a kérdés, hogy ennyi?! Ez az utolsó vagy egyetlen lehetőségem, hogy párt találjak magamnak?! Szánalmasnak érzem magam, elkeseredettnek, és olyan szerencsétlennek. Inkább próbálkoztam volna, de hol?!

A szombati előadás szépen lement, és hihetetlen, de telt ház volt, és még a pénteki emberek is megjelentek, pedig sajnos a szabályzat szerint lement az előadás, nincs esőnap. Próbáltak feljönni, de a lépcsőn nem lehet ülni, állni meg végképp nem lehet, és örülniük kellett volna, hogy hátul egy kivetítőn nyomon követhették az előadást, még ha a hangosítás rossz is volt, és lehet, hogy méltatlan és kipengették a jegyekért a több ezer forintot, de sajnos, szabadtér esetében az eső benne van a pakliban, és engem is idegesítene. Szóval, inkább menjünk moziba és nézzük meg a Jégkorszak 3-at! A poénokat nem lehet felsorolni, annyi van benne, például a „szél beszél- és mit mond- nem tudom, nem tudok szélül” vagy a „te mikor őrültél meg?- úgy három hónapja, amikor a feleségem ananásszá változott, egy aszott ananásszá, de így is szerettem” vagy maga Motkány, aki Barry White egyik számára nyomul Motkány-lánnyal, vagy ugye Sid, a dinoszauruszok, vagy az Apokalipszis most-ból itt maradt Marlon Brandoként megőrült Buck.

Nagyon be volt borulva, de általában az ilyen fenyegetően kinéző égből nem esik alá semmi. Hát én pozitívan álltam a dolgokhoz, hogy biztos nem lesz eső. Ha az ember a szabadtérin dolgozik, nem is lehet pesszimista, és nem kívánhat esőt, mert empatikusnak kell lennie a többi emberrel. Vagy az égiek nem akarják ezt a darabot, vagy így lesz most már minden előadásnál?!

Ma rám szakadt az ég, de szó szerint! Eláztam, de szinte a bugyim is! Olyan fekete felhők szövetkeztek ellenem, hogy csak néztem, és el is kapott, épp amikor lenn sétálgattam az ebbel, és pont a tér másik felén dekkoltunk. Dörgött, a kutya persze szegény meg megijedt, de futni nem bírtam, úgy csúszott a papucsom, meg akkor is simán elázik az ember, főleg ilyen ömlős esőben. Nem lett volna baj, ha nem épp vonathoz sietek. De kivételesen elértem, csak durván leírva, keltettem a pánikot, hogy nem fog menni, de még így is vizes hajjal indultam el.

Break on through to the other side

You know the day destroys the night
Night divides the day
Tried to run
Tried to hide

We have a dance! In the brothels of Buenos Aries Tells the story Of a prostitute. And a man... who falls in love... With her.  First there is desire Then... passion! Then... suspicion! Jealousy! Anger! Betrayal! Where love is for the highest bidder, There can be no trust! Without trust, There is no love! Jealousy. Yes, jealousy... Will drive you... mad!

Nem volt sok értelme ma bemenni, hisz elvileg se kaptam volna jegyet?! Vagy akkor hogy is van ez?! És ha ne adj’ isten tudom is a tételt?! De mindegy, ez most már a jövő zenéje!

A második nap már sokkal jobb volt! A darabot is sikerült megértenem, hisz végignéztem! Az autó valami csodálatos, az az oldmobil és az a motor! Viszont tényleg egy sztárparádé az egész, és a nézők nem merik bevallani, hogy a celebek vonzották ide Szegedre?! Kevesebben voltak, és a taps-cunami is nagyon, de nagyon elmaradt! El kéne gondolkodni, hogy vagy a közönség nem éret meg az operettre, és nem érti meg, vagy inkább a darabbal van a baj, és nem akarok senkit se megbántani! Nincs is semmi egyébről szó, minthogy többet vártak, de ebből a műből nem lehet többet kihozni. A zene szép, gyönyörűen énekelnek a színészek, trilláznak, hogy egy szót se érts meg, de paraszti ésszel erről szól az egész, nem érteni, hanem élvezni. Viszont marha hideg van ott fenn a magasban és a székek, bármennyire először nem tudtam leülni, marha kényelmetlenek. Viszont a mosoly az a dolog, ami összeköthet embereket, egy bájos, aranyos, vagy kópés mosoly, olyan tipikusan „Apa leültetett, elment, és most megyek sört venni, de senki meg ne tudja, és légy szíves segíts” „bocsi, de most vagyok itt először, és nem nagyon vágom” mosoly, ami az ember életét jobbá teszi. Érdemes, csak ezekért a pillanatokért élni, mert csak egy másodpercig tart, de örök emlék marad a rossz napokra is. De őszintén és férfiasan bevallva, nem szeretném ma újra megnézni, elég lesz jövő héten.

Na, most már tényleg túl vagyok az első munkanapomon, amit talán egy szimpla hétfő reggelhez lehetne hasonlítani, amikor semmi sem úgy alakul, ahogy szeretnéd és nem is nagyon akarsz elvileg se felkelni, bár ne kezdődne el a nap és a többi. Be volt borulva, meg elvileg is mondtak esőt, meg ilyen egyebeket, ami manapság teljesen megszokott. Átöltöztél szép ruhába, és kipróbáltad mivel is jelent többet a páholyban ülni, kényelmes a székre húzható párna. Aztán jött az idő, vészesen közeledett, még volt egy-két hangosítási próba, de igazából még így is néha recsegett a hang. Aztán gyülekezett a tömeg és összeszorult a gyomrom, ennyi ember egy helyen és te lenézel rájuk, és legszívesebben elfutnál, elmenekülnél, ha kell leugranál, de te ezt nem bírod. Aztán elkezdték beengedni őket, és te köpni-nyelni nem tudtál, nemhogy az összes szektor nevét, de valahogy azért sikeresnek érezted magad, amikor leoltódtak a lámpák és elkezdődött az előadás. Nagy levegőt vettél, kifújtad, és úgy érezted, most távozhatnál a legkönnyebben, hisz négy órát nem lehet végigállni, mert nem tudtál, de az is lehet nem is akartál leülni.