Itthon vagyok, hazaértem, és szomorúbb vagyok, mint valaha. Csodálatos volt, egyszerűen leírhatatlan! Csak annyit tudok, hogy nem akartam hazajönni, talán „soha már”. Be voltam sózva, hisz még sosem voltam külföldön ezelőtt, így konkrétan, hogy én akarok menni valahova, és ott maradni, mert a Jugoszláv határ átlépése a piac miatt, nem számít, vagy amikor egy osztálykirándulás alakalmából átléptünk Szlovákiába, ahol természetesen csak az én pizzámat felejtették el megcsinálni, pedig alig volt vendég, és ráadásul még nem is volt finom. Szóval egy két és fél órás út után, beültünk a Burger Kingbe, hisz még van időnk a vonatig, de már be voltam sózva! Aztán 16. 15-kor elindultunk a Keleti pályaudvarról, hisz egy órás álldogálás után kiírták a vágány számát, ahol kereshetjük a vonatunkat. De persze mire a kocsit megtaláltuk, ahol majd fekszünk. Igazából másik kocsi volt, mert a légkondis elromlott. Persze egy staubra volt még idő, hisz egyszer élünk, aztán meg örültünk magunknak, lehajtottuk az alsó fekvőhelyeket, de Zagreb-ig volt még idő, mert akkor csatlakoztak még hozzánk, a hat férőhelyes fülkében. Aztán távolodtunk az országtól, messze tűntek a Balaton lenyugvó napsugarában pompázó hullámi, és megszakították a vonat kattogó zaját a Hungary karatéjos olasz fiatalok. És szegény Rudy leszállítása ismeretlen okok miatt, egy olasz srác, aki minden magyarázat helyett inkább az ajtót rugdossam, mert aludni aka, és nem érti miért zárkózunk be, és ő a „number one”.  Ellenőrzések, passport controll, alvás a kemény ágyon, de reggel már idegenben ébredek. 7. 15-re ért be a vonatunk, és suhantunk el a tenger mellett, ha jól sejtem az Adriai-tenger mellett. Leszálltunk, fáradtan, és nem éppen illatosan, majd kiléptünk az állomásról és fogadott minket Velence, a csatornájával, a hidaival. A szállás megtalálása viszont nem volt olyan könnyű, mindenhol egy hotel, de alig észrevehető, és ráadásul sehol egy utca név, mindenhol csak szűk kis utcák, és a tábla csak azt mutatja, hogy hova juthatunk, ha arra megyünk. De végül megvolt, be-check-koltunk, majd letusoltunk, és nekivágtunk a városnak, ami csak úgy hívogatott gyönyörűségével. Mindenhol víz, sehol egy autó vagy netán bicikli, csak hajók. És mindenhol fekete árus, az üzletekben kínaiak, és rengeteg turista. És szinte minden épületet újítottak, csakhogy ne lehessen látni az így is csodálatos látványt. Galambok a Szent Marc téren, nem lehet leülni és enni, és mindenki a lépcsőkön üldögél eszegetve szendvicsit körben az egész téren. Egy Hard Rock caffé, rengeteg maszk, Tágra zárt szemek fotója, el se hiszem, hogy láttam azt a fickót, aki készítette ehhez a filmhez a maszkokat! Halpiac, finom, és mézédes gyümölcsök! És egy nagy beleesés a vízbe, nem is én lennék, de egyszerűen megcsúsztam a mohás lépcsőn, vagy mi az a zöld növény rajta. A tenger, sós, és hullámzik, mert persze, hogy akkor borul be, amikor odaérünk valahára, és sodor ki minket, akik Cora-s szatyorba gyűjtik a kagylókat, majd a vaporetto-n elkap a vihar, és már árulják is az esernyőket. Egy Beatles bolt, kézzel festett kis autókkal. Gondolák, amire egy úti filmben 80 euro volt egy teljes kör, és ha egy éjszakát a gondolással töltöttél, elengedte az árat, mit ne mondjak, ez nagyon fontos információ. Leírhatatlan az egész, azt tudom, hogy nagyon rossz volt az elszakadás, még maradtam volna, nagyon sokáig, beleszerettem, és ezt nem tagadhatom, de bármelyik másik országba belezúgtam volna, ami nem ez a magyar hon! Jöttünk hazafele, reggel tízkor ki-check-koltunk, a táskánkat ott hagytuk, nagyon meleg volt, de még mi utoljára sétálgattunk, nem akartam itt hagyni ezt az egészet, minden egyes pillanatot magamba akartam szívni, de lefárasztott a sok látvány. Szigetre jövő olaszok a hálókocsiban, egy pár, akik létrát fogva csókolóznak, egy ágyon fekszenek, és egy nagyon hűvös este. Két órás késés, és 33 órás fürdetlenség után, ismételten ebben a porfészekben voltam, és magyar szavakat hallottam, most már mindenfelől, és ismerős helyek, és munka.

A munka nem rossz, hisz a tegnapi főpróba tök jó volt, főleg, hogy a rendező négyszer beleszólt, és egy számot kihagytak(Hogyha kell egy tánc) és Dolhairól letépték az inget, pedig nagyon hideg is volt. De tapsvihar még így is, hogy csak a fele volt megtömve, de most már végig teltház, és az autogrammot még be kell szereznem a két lemezre! Vajon ma milyen lesz?! Nekem ez a szereposztás is tetszik, Bálint Ádám ide, vagy oda! Hommonay is tök jó Halál, és Luigi Lucheni.

Na, de most ennyi, nehéz leírni Velencét, öt nap volt, utazással együtt,és nagyon hamar elillant, de az emlékezetemben örökké él, olyan csodálatosan, mint mindig. Bár valamira allergiás lehetek, mert nagyon viszket minden testrészem, és ilyen szúnyogcsípés szerűek jönnek elő rajtam, de a szerelmebn vannak fájó pontok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.