Fárasztó élni...fárasztó mindennap felkelni és várni a csodát, úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mintha minden nagyon jó lenne... komolyan, mennyi kamu mosolyt képes egy ember arca elviselni fájdalom nélkül?! 

Már két és fél év telt ez az utolsó bejegyzésem óta, nem mintha bárki olvasná, vagy egyáltalán érdekelne bárkit is... nem is azért írok, hanem mert nincs jobb dolgom, és talán már telve vagyok a szarságokkal, amit nap, mint nap el kell viselnem. Persze, vannak sokkal rosszabbul élők is, de mindenkinek a saját szara a legbüdösebb! 

Eltelt már egy csomó idő, és szánalmasnak érzem magam, hogy semmi nem történt velem, csak jobban süllyedek el a posványba... tudom, hiszti, nyafogás, de ha egyszerűen nem történik semmi jó... mit kéne tenni, odamenni mindenki elé, hogy hello, itt vagyok, vegyél már észre, hogy én is ember vagyok, nem kell átnézi rajtam, és nem vagyok rosszabb a többi embernél, hogy ne lehessen emberszámba venni... milyen furcsa ez a szó, emberszámba venni valakit, aki ember... mulatságos az élet, de úgy érzem, csak akkor nevetek, ha inkább sírni kéne...az ember így úgy tűnik, hogy boldog... a többiek irigykedhetnek, hogy nézd már azt azt ember, mint boldog, hisz nevet... pedig belül sírnék, fáj belül, rosszabb, mint a testi kínok...

Céltalanság, motiválatlanság... a két legjobb szó, ami mostanság jellemez... tanulni kéne, de nincs miért, ha tudok, nem vagyok jobb annál, aki segget nyal, aki jobban képzett tapasztalatilag... a fenéket! A segg nyalás, az ismeretség, Mert ő valahogy akkor is jobb nálunk... bár elvileg ugye ő is lentről kezdte és ő is ember, de mégis azt érzem, hogy az az ember, sokkal jobb nálam... ír valamit, amit én is tudnék, és akár én is írhattam volna... pakolja a polcokat, amit én is tudnék... én mivel vagyok rosszabb másnál... talán a kiállás, a hit ami nincs meg magamban, nem hiszem el, hogy képes vagyok és nem merek lépni... mi van ha szakadékba esünk...persze, kockáztatni kéne, nem lehet mindig ülni, és remélni a jót... de az ember nem szereti a pofonokat, nem szereti a fájdalmat... 

Fáj élni... fáj felkelni mindennap, fáj remélni, fáj azt hinni, hogy lehet jobb... az se segít, ha egy hontalant néz az ember, vagy egy halálos beteget... mintha nekik jobb lenne, lassan vége mindennek, megkönnyebbülés... de az ember kíváncsi, nem meri megtenni, nem mer... 

Jézusom, mintha búcsú levelet írnék, pedig erről szó sincs, csak most valahogy magam alatt vagyok...rettentően...körülöttem boldog emberek, boldog jövővel... gyerekek, szerető férj, gyönyörű lakás, jó állás... pedig nem többek nálam, nem jobbak nálam... talán is ezt akarnám talán irigy vagyok, talán azt érzem, hogy lemaradtam, talán, talán, talán... ki tudja ezt...nem akarok gyereket, nem akarok szerető férjet... boldogságot?! Azt igen! Szenvedélyt!? Mindig! Szerető kar, mely átölel, nem enged el... vitákat akarok, kiabálást, őrült érzelmek kavarodását... csak boldog akarok lenni, nem hiszem hogy olyan nagy kérés ez...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.