Na, most már tényleg túl vagyok az első munkanapomon, amit talán egy szimpla hétfő reggelhez lehetne hasonlítani, amikor semmi sem úgy alakul, ahogy szeretnéd és nem is nagyon akarsz elvileg se felkelni, bár ne kezdődne el a nap és a többi. Be volt borulva, meg elvileg is mondtak esőt, meg ilyen egyebeket, ami manapság teljesen megszokott. Átöltöztél szép ruhába, és kipróbáltad mivel is jelent többet a páholyban ülni, kényelmes a székre húzható párna. Aztán jött az idő, vészesen közeledett, még volt egy-két hangosítási próba, de igazából még így is néha recsegett a hang. Aztán gyülekezett a tömeg és összeszorult a gyomrom, ennyi ember egy helyen és te lenézel rájuk, és legszívesebben elfutnál, elmenekülnél, ha kell leugranál, de te ezt nem bírod. Aztán elkezdték beengedni őket, és te köpni-nyelni nem tudtál, nemhogy az összes szektor nevét, de valahogy azért sikeresnek érezted magad, amikor leoltódtak a lámpák és elkezdődött az előadás. Nagy levegőt vettél, kifújtad, és úgy érezted, most távozhatnál a legkönnyebben, hisz négy órát nem lehet végigállni, mert nem tudtál, de az is lehet nem is akartál leülni. Fogalmad se volt miről szól a darab, de nem is érdekelt az egész, csak innen el, és bár lenne egy biztos pont a közeledben. Úgy rémlik, mikor özönlött a tömeg valaki megszólított, mintegy „nyugi, nem lesz semmi baj” szerűen, és csak annyit tudtál mondani a „onnan biztos jól lehet látni (pöcsikém)”-re, hogy „jah”. Háromszor állították le a dolgot, mert esik eső karikára… de előtte még a himnusz is szólt,és valaki beszédet mondott és nem értetted minek ez a nagy felhajtás. Eljött az egész fele, leözönlött a tömeg, majd vissza, és úgy érezted itt a remek alkalom elrohanni. Elkezdett esni, és te teljesen a másik oldalon voltál, de elvileg is mit tehettél volna. Újabb szünetet tartottak, fel a zacskó, le a tömeg, majd elállt az eső és vissza az egész. Elkezdődött a második felvonás, végre! De pár perc múlva megismétlődött a dolog. A rendező akaratos volt, a nézőközönség türelmetlen. Fel a védőzacskó, le a tömeg. Elkezdett szakadni, azt mondták tizenöt perc múlva eláll, és négy napig nem fog esni. Eláztál és szégyellted magad, amiért ilyen pancser vagy. Fáradt voltál, fájt a lábad, szar volt a darab, legalábbis szerinted semmiképp nem volt még vicces se, erőltetett poénok és celebek tarkították a műsort. És tizenöt perc múlva, tényleg elállt, ennyi hírnév az esőnek is jár, meg a munkásoknak, akik szarakodtak a színpadon. Végre a maradék tömeg helyet foglalt, pedig olyan szép volt a sok kinyílt esernyő. És egyre jobban ásítottál, nézted a Dóm óráját és azon gondolkoztál, hogy lesz vagy hajnali három, mire álomra hajthatod a fejed, pedig nem egy megerőltető meló az egész. És végre vége lett! Egy jó mondatért megérted a dolog: „Én csak egy rossz ripacs vagyok”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.