Elég rég jártam már erre, de egyszerűen elkezdődött az iskola, nagy nehezen. Most nagyon nem akartam ezt az egészet, hogy újra látnom kelljen az épületet, hogy órákra kelljen járnom, hogy jegyzetelnem kelljen, hogy könyveket bújjak. A belső félelem, amit nagy valószínűséggel a szakdolgozatnak nevezett valami iszonytatóan félelmetes dolog váltott ki, messze küldene innen, menekülnék, és futnék, amíg a lábam bírja. Nem érdekelne, hogy csak ez az egy év van hátra, hogy mennyi pénz lett beleölve, csak minél messzebb legyek, olyan helyen, ahol hallanom se kell az egész egyetemesdiről, vagy egyáltalán magyar szót se kell hallanom. Nyomaszt minden, ami evvel kapcsolatos, és még a légkör is.

Közben a végéhez közeledik a True Blood, de ebben aztán már komolyan minden van. De épp elköt az alkonyatos RPG játék, és nagyban hódít az Ítélet: család, és dobog a szív, ha láthatja Jason Bateman gyönyörű kék szemeit. Bár ő már csak a vezetéknevével is odatesz, Amerikai Psycho! Szóval tessék néha napján a Comedy Central-ra kapcsolni, mert most már úgyis csak szar napok következnek dolgozatokkal, felelésekkel, tanárokkal, és munkatársakkal, szóval kell a felüdülés! Közben sikerült egyedül is főznöm spagettit! Meg jön a Moziünnep is, ami nem tudom, hogy jött ide a spagettihez, de a lényeg, hogy egy marha jó dolog, amikor egy jegy áráért két filmet nézhetsz meg! Kiderült, hogy még csak egyszer sikerült ott aludnom barátnőnél, bezzeg nálam, annál többször aludtak, így tök vidám voltam, mikor egyik legjobb barátnőm hívott meg magához, és most nem utasítottam vissza bunkó mód. Volt házimozijuk, ami rengeteget dobott a film nézés rítusán, egyszerűen beleszerettem újra és újra, a hangokba, a képbe, a filmélménybe.  De szerintem most lépek is vissza szerepjátékozni, tényleg leköti az embert, és jó néha férfinak lenni, csak így karakter szintjén! Mert, ha élőben fordulna elő, nagyon megváltozni a férfiállomány.

Valaki fütyült az ablak alatt, egy lágy dallamot, mely messze repített az időben. Nem nekem szólt, és talán senkinek sem, csak úgy bele a semmibe, de gyönyörű volt. És aki fütyült, élvezte az életet. Nekem is meg kéne próbálnom élvezni, hisz nem lehet olyan szörnyű, mert már 2009 éve biztos van élet. Lehet az élet szerelmesének kéne lennem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.