A második nap már sokkal jobb volt! A darabot is sikerült megértenem, hisz végignéztem! Az autó valami csodálatos, az az oldmobil és az a motor! Viszont tényleg egy sztárparádé az egész, és a nézők nem merik bevallani, hogy a celebek vonzották ide Szegedre?! Kevesebben voltak, és a taps-cunami is nagyon, de nagyon elmaradt! El kéne gondolkodni, hogy vagy a közönség nem éret meg az operettre, és nem érti meg, vagy inkább a darabbal van a baj, és nem akarok senkit se megbántani! Nincs is semmi egyébről szó, minthogy többet vártak, de ebből a műből nem lehet többet kihozni. A zene szép, gyönyörűen énekelnek a színészek, trilláznak, hogy egy szót se érts meg, de paraszti ésszel erről szól az egész, nem érteni, hanem élvezni. Viszont marha hideg van ott fenn a magasban és a székek, bármennyire először nem tudtam leülni, marha kényelmetlenek. Viszont a mosoly az a dolog, ami összeköthet embereket, egy bájos, aranyos, vagy kópés mosoly, olyan tipikusan „Apa leültetett, elment, és most megyek sört venni, de senki meg ne tudja, és légy szíves segíts” „bocsi, de most vagyok itt először, és nem nagyon vágom” mosoly, ami az ember életét jobbá teszi. Érdemes, csak ezekért a pillanatokért élni, mert csak egy másodpercig tart, de örök emlék marad a rossz napokra is. De őszintén és férfiasan bevallva, nem szeretném ma újra megnézni, elég lesz jövő héten. Azt hiszem, most ennyi jut eszembe.

Meleg van amúgy is, mozdulni sem szabad, csak egy helyben ülni és remélni, hogy csak egy picit is megmozdul a levegő. Keresztbe nyitva az ablakok, függöny behúzva és mégis, mint egy szauna sülünk meg a panel ötödik szintjén. Utálom a nyarat, ezt az újfajta trópusi időjárást idéző nyarat. Semmit sem lehet csinálni, mert az embernek kedve sincs megmoccanni. A lábamat hűs patakban áztatnám, pálmalevelekkel legyeznének és élvezném, hogy vagyok. Na, jó, ez nem igaz! Nem vágyom erre, sokkal inkább hűvösebb időre! De azért a tenger partján figyelni a hullámzást, nézni a csillagos eget, odabújni valakihez… és kiderülne, hogy épp a szigeten tengeted mindennapjaidat a Dharma központban és várod, hogy visszajuss az otthonodba, de aztán mégis visszavágysz és kiderül az egész csak álom, az egész egy megszervezett valami vagy már rég meghaltál, de elvileg is egy kád trutyiban fekszel…

De hagyjuk a filozofálást, a matrixot, meg minden egyéb dolgot. A melegtől szenvedek és írok ökörségeket. Lehet egy kis eső jót tenne, vagy csak még melegebb lenne, párásabb az idő és „mind itt halunk!”

Most már tényleg abba hagyom, hisz nincs mit írnom, eddig se nagyon volt, de most tényleg kifogytam a szóból.

Adás.Vége.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.